Sikeresen lezajlot a Molnáríj Facebook oldalon az idei év nagy Molnáríj nyereményjátéka.

Augusztus 22-én hirdettem ki egy nagyszabású nyereményjátékot, amelyet egy 2022-es akcióm ihletett.
Anno 10 történetet írtam és elkészítettem a történetben szereplő íjakat.
Ezeket itt találjátok.

Most Titeket kértelek arra, hogy adjatok nevet egy íjnak, illetve írjatok egy komplett történetet, amelyben ez az íj szerepel.

Ezen felül a like-olók között is kisorsoltam egy, a győztes által kiválasztott típusú, általam készített íjat.

Toll és húr

/A toll vezet, a húr ítél/

A régi időkben, amikor a magyar törzsek még a végtelen sztyeppék füvében lovagoltak, élt egy mester, akit csak Íjfaragó Öregnek hívtak. Nem volt harcos, sem vezér, de keze olyan érzékeny volt, hogy a fák rostjait is meghallotta, ahogy feszülnek a szélben. Tudta, melyik ágban szunnyad erő, és melyikben törékenység.

Egy hajnalon, amikor a tábor fölött sötét turulmadár körözött, az Öreg különös álmot látott. A madár karmaiból villámok hulltak a földre, és minden villám nyílként száguldott, egyenesen az ellenség szívébe. Felébredve tudta: az istenek üzentek neki, s különleges íjat kell alkotnia.

Hónapokig dolgozott a fán, szarun, inakon. Nem sietett, mert hitt benne, hogy minden rost, minden szál maga az élet része. A húrt egy fehér mén farkának erős szőréből sodorta, s amikor először feszítette meg, a hangja mély és haragos volt, mintha mennydörgés szólna a puszták felett.

Az íjat a törzs fiatal harcosának, Kotának adta – annak, akiről a vének úgy tartották, szíve tisztább, mint a forrásvizek, és szeme olyan, mint a ragadozóé, amely a horizonton is meglátja a zsákmányt. Mikor Kota kezébe vette, a turulmadár újra megjelent az égen, s egy tollat ejtett a fiú lábai elé. Ez lett az íj dísze: a toll, amely a sors áldását hordozta.

Minden vadászat új csodát hozott. Kota, amikor Turulkarom íját feszítette, úgy mozdult a fák között, mintha a szél maga vezette volna. A nyíl suhogása olyan volt, mintha az erdő maga suttogta volna a titkait; a fák meghajoltak előtte, a patakok lágyan csobogtak, mintha csak a nyíl útját simították volna. Egyetlen mozdulat, egyetlen feszítés, és a zsákmány halkan, tisztán hullott a földre – nem volt szükség erőszakra, mert az íj tökéletessége önmagában ítéletet hozott.

Turulkarom minden rostja a célt szolgálta, minden húrrezdülés az istenek akaratát hordozta. Kota érezte, hogy nem pusztán fegyver van a kezében, hanem a természet és az ember közös szövetsége, a fa, a szél és a hús erejének harmóniája. Az íj nem tévedett, nem fáradt, és nem ismert határokat – minden lövésben ott remegett a mester keze, az Öreg figyelme, és a szent jel, a turultoll áldása.

Az íjjal vívott csaták legendává váltak. A nyíl, ha Turulkaromból suhant, mindig célba talált. Nem volt pajzs, amely megállította volna, s nem volt sötétség, amelyben eltévedt volna. Az ellenség úgy suttogott róla, mint egy égi ítéletről, amelynek nem lehet ellenállni.

Amikor Kota végül elesett, az íjat nem temették vele. A törzs vénei titkos barlangba vitték, mert hittek benne, hogy egyszer, ha a magyarok újra veszedelembe jutnak, a Turulkarom ismét gazdát talál – és újra villámként csap le azokra, akik a nemzetet fenyegetik.