Valahol a messzi keleten, ahol a Nap megkezdi égi útját, rejtőzködve élt egy nép a hegyekben, ahová gyalogláb nem juthatott senki ember fia, csakis a szelek szárnyán vagy sárkányháton. Itt az emberek és a sárkányok szimbiózisban éltek egymással. Mindig, mikor született egy ember, egy sárkány is kikelt a tojásból. Ettől a perctől kezdve ember és sárkány egyek voltak. Oly mértékben éltek összhangban, hogy gondolataikat meg tudták osztani egymással, sőt ha akarták, akkor a másik szemével tudták látni a környezetüket.

Történetünk egy lányról és sárkányáról szól. Ez a lány kalandvágyó volt és sokszor lemerészkedett a biztonságot adó hegyek öleléséből. Ilyenkor a felhők takarásából nézte a sztyeppéken élő népeket, természetesen sárkánya hátáról, az ő szemén keresztül. Sokszor volt szemtanúja csatáknak. Teljesen beleszerelmesedett a pusztai népek által használatos vesszőket repítő szerkezetbe. Ilyen fegyvere nem volt a hegyi népnek, de nem is volt rá szüksége, hiszen nem harcoltak senkivel. A lány azonban mérhetetlenül vágyott a látott fegyverre. Látogatásai során kileste, hogy az egyik közeli törzsben él egy öregember, aki ezeket a szerkezeteket készíti. Nem mehetett oda az öreghez, hogy megkérje, hogy csináljon neki is egyet, ugyanis ez szigorúan tilos volt. Senki sem láthatta a sárkány lovasokat, ahogyan magukat nevezték. De a vágy nagyobb volt a tiltásnál.

Így egy éjszaka, mikor már mindenki aludt a faluban, belopakodott az öreghez, hogy lopjon magának egyet. De lebukott. Az öreg nem aludt és meghallotta a lány lopakodását. Már éppen leemelte a tartóról a legközelebbi fegyvert, mikor az öreg csendesen megszólalt. 
- Sárkányharcos leány, az az íj nem lesz neked jó. 
A lány megrémült, de nem mozdult. Vajon honnan tudja kivagyok? Villant át az agyán. De az öreg mintha tudta volna, hogy mire gondol, már válaszolt is helyette.

– Már vártalak. Az égiek megmondták, hogy el fog jönni hozzám egy lány, ki az egek ura hátán lovagol, és egy íjat akar majd elvinni. De a lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam, hogy meglopjon, hanem kössek vele alkut. Most azon töprengsz, hogy honnan tudom ki vagy. Fiatal koromban sokat jártam a hegyeket. Mindenáron szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol az egek urai laknak. Csak a legendáinkban élnek a történetek, bár néha mintha láttunk volna árnyakat melyek az eget szelik. Ezek szerint valóban léteztek.

Akkor térjünk rá az alkura. Elkészítem neked az íjat, de cserébe Te és a sárkányod vigyáztok népemre. Mi nem akarunk senkivel háborúzni, de ha megtámadnak minket az idegenek, akkor védjetek meg tőlük. Ha elfogadod, akkor nem szólok a létezésetekről és továbbra is titokban élhettek. Ha nem, akkor vidd az íjat, és mindenki megtudja, hogy az egek urai tolvajok.

A lány mélységesen elszégyellte magát, hogy ily becstelen dologra fanyalodott, de nagy volt a kísértés a nemes dolog iránt. A gondolatait megosztotta sárkányával ki a távolban az éj leple alatt várakozott. Mind a ketten beleegyeztek az alkuba. Mondta az öregnek, hogy elfogadja a feltételeket, szemmel tartja a vidéket és vigyázni fog a népre.

– Akkor gyere az íjért, mikor újra megtelik a Hold. Akkora elkészítem azt, ami kimondottan csak rád fog hallgatni és csak a tiéd lesz.

Úgy is volt. Amikor ismét megjelent a lány, már nem lopakodott mégis elővigyázatosságból messze hagyta sárkányát. Már a faluban mindenki aludt, csak az öreg íjkészítő virrasztott. Annyira tetszett a lánynak az íj, hogy örömében megengedte, természetesen a sárkánya beleegyezésével, hogy az öreg elkísérje a falun túlra, ahol a sárkánya várakozott. Ő volt az első idegen, ki láthatta az egek urát. Megtudta a lánytól hogy a sárkányok nagy értelemmel bírnak, illetve hogy milyen szoros kapcsolat van a lovas és sárkánya között.

Akkor az íjadnak a neve legyen Sárkányszem. Így mindig célba talál.