Élt a pusztában egy lovas nép. Tagjai nagy területen vándoroltak, leginkább kereskedelemből éltek. Mindent tudtak a ló tartásáról, vadlovakat idomítottak. Élt ebben a népcsoportban egy fiatal harcos. Nyughatatlan természete miatt, és mert nehezen tűrte a kötöttséget, elnevezték Szilajnak.

Egy napon, mikor éppen indult vadlovakat befogni észrevette, hogy a messzi síkságon porfelhő kavarog. Várt egy kicsit, hogy tisztábban lásson, majd észrevette, hogy egy csapat üldöz egy lovast. Nyughatatlan természete nem bírt várni és nem tudta magát türtőztetni, hogy ne nézze meg közelebbről mi folyik ott. Így ő is vágtába ugrasztotta lovát és megiramodott az üldözők felé. 
Mivel az üldözők többségben voltak, így cselhez kellett folyamodni, hogy megmentse az üldözöttet.
Időközben felismerte a fiatal lányt a szomszéd törzsből, így tudta, hogy kin kell segítenie. Többször látta a vásárokon, mikor lovat ment eladni. Vágta közben töprengett, hogy hogyan tudna a lányon segíteni, majd észrevette a tőlük jobbra legelésző vadlovakat.

Merész terv bontakozott ki a fejében. Gyorsan irányt váltott és a vadon legelésző lovakat balról megkerülve az üldözött és az üldözők közé vágtatott.
Hála neki, a lány szerencsésen megmenekült.

Mint később kiderült, Ő a szomszéd törzs íjkészítőjének a lánya. Az öreg mester felajánlotta a megmentőnek, hogy készít neki egy íjat. A fiú elfogadta az ajándékot, s míg az íj készült több alkalommal is meglátogatta az öreg íjkészítőt, de valahogy mindig a lánya társaságában találta magát. Mire az íj elkészült a fiatalok is elhatározásra jutottak. Egymás iránt érzett szerelmük megkérdőjelezhetetlen volt.

Az öreg íjkészítő, mikor átadta az íjat eme szavakat intézte a fiúhoz.
“Az íjat azért kaptad, mert megmentetted a lányom testi épségét a haramiáktól, de a szívét te raboltad el. Legyen az íjad neve Szívrabló.”