Egy ifjú harcos vadászni indult a közeli erdőbe. Az íját és pár nyílvesszőt vitt magával bízva tudásában és szerencséjében, hogy bőséges zsákmánnyal tér vissza. Ahogy az erdőt járta, egy idegen nyomra bukkant. Nem őz, nem nyúl, még csak nem is szarvas, hanem mint azt nemsokára megtudta, egy szürke farkas járt előtte.

Ahogy a nyomot követte, vért is látott. Rábukktant, s egy nagy fa takarásából figyelte a sebzett farkast. Már feszítette íját, hogy végez vele, mikor halk neszre lett figyelmes. Szeme sarkából látta, hogy egy kölyök farkas közeledik a sebzett anyjához. Mire odaért, anyja kilehelte a lelkét. A kölyök hangosan nyüszített. Ez a hang olyan keserves és szívbemarkoló volt, hogy a fiatal harcos megsajnálta a kölyököt. Már indulni akart, hogy tovább keressen nyomokat. Ekkor a csalitosból három megtermett farkas somfordált elő és a kis árva farkasra akartak támadni. A harcos önkéntelenül az árva védelmére sietett és gyors egymásután kilőtt vesszőivel leterítette a támadókat.

Magához vette a farkaskölyköt. A vadászat további része sikeresen végződött. Egy őzbakkal tért haza. A sámánnak elmesélve a történetet, az megáldotta őt és az íját is. Az íjat elnevezte Szürke farkasnak. Azóta a harcos és az időközben felcseperedett farkas elválaszthatatlan barátok lettek, erős védelmezőjük törzsüknek.